Részekből egész

Sok embert hallok magam körül, hogy mondják, mennyire utálják a karácsonyt. Ha hagyom őket, órákig képesek részletezni a legapróbb bosszúságokig, mi mindent utálnak ebben az ünnepben.

Számomra elkeserítő, hogy mára már alig maradt ünnep, aminek igazán tudnak örülni körülöttem.

Elmesélem, nekem még miért varázslatos a karácsony.

Mindenki az ajándékozásban látja a legfőbb ellenséget, a pénzhajhászatot, és a rengeteg nyűgöt, hogy idén is valami tökéletesen haszontalant szerezzenek be.

Én nem így élem meg. Mindig örülök, ha nehéz egy családtagomnak ajándékot kigondolnom, mert ez azt jelenti számomra, hogy nem szenved hiányt semmiben. Hála a Jóistennek, hogy megvan mindene, amire csak szüksége van, vagy van rá lehetősége év közben megvenni.

A megvett ajándékok árából sosem csinálok nagy ügyet. Ha egy kicsit drágább, mint először számoltam, hát Istenem, elvégre szeretem ezt az embert, belefér. Ha olcsóbb, mint amennyit rászántam, hát Istenem, legalább sikerült egy olyan dolgot találni, ami tetszik neki.

Nem az ajándék tárgya, ténye, ára a fontos. Hanem hogy advent négy hetében egymásra gondolunk, egymásnak igyekszünk örömet szerezni szeretetből. Ez miért nyűg? Ez miért fárasztó? Ez miért bosszantó? És a legfőképp: ez miért utálatos? Nem értem... Lehet, sosem gondolok a szeretteimre egész évben ennyit, mint ebben az időszakban... És jó érzés elképzelni az örömöt az arcukon, a mosolyukat a meglepetésen. És ilyenkor igazán érzem, hogy mennyire szeretem őket. És ez a szeretet végigvisz az adventi vásárlótömeg agresszív tömegén is mosolyogva.

Nekem az ajándékozás legélvezetesebb része az ajándékcsomagolás. Nagyon szeretem a szép papírokat, és órákig tudnék gyönyörködni a szépen becsomagolt dobozokban. Ma este is ezzel foglalatoskodtam, és rájöttem, miért imádom.

Mert az ember az ajándékai nagyrészét manapság vásárolja, készen leveszi a polcról, átnyújt egy kis plasztik kártyát, bepötyögi a titkos kódot és viszi a szatyorban a nagy nehezen kitalált, megtalált ajándékot. A csomagolást azonban kézzel csinálja. És én minden ajándékomat a kezemmel úgy csomagolok be, mintha saját készítésű, egyedi ajándékkal egészíteném ki a főajándékot. Amikor pedig gyönyörködöm benne, és amikor az ajándékozottnak nincs szíve kibontani a csomagot, széttépni a papírt, akkor tudom, a szívem-lelkem is benne van az ajándékban, nem csak a plasztik kártyáról pár számjegy és a térdig lejárt lábam, a felpöndörödött agyidegeim.

És a karácsonyi hangulatom másik részét megmutatom nektek, szerintem fogjátok érteni.

A salsás barátaimmal egy szombat délután és este társasoztunk, tökipompost és puncsot fogyasztottunk, majd aranyvasárnap kimentünk Bécsbe az adventi vásárba. Ilyen hangulatú volt. És csak ennyitől karácsonyi hangulatom lett. IGAZÁN karácsonyi hangulatom... 

Ér-intem, Ér-zem, Ér-tem

Ha magyar vagy, tudd, hogy isteni nyelven beszélsz.

Mindentudó nyelven.

Az ÉR mindent elmond a lényünk három dimenziójáról.

Figyelj!

A testedet ÉR-intem, a lelkedet ÉR-zem és a szellemedet ÉR-tem.

Háromféle módon tudok hozzád ÉR-ni.

Kezemmel simogatlak, érzéseidet átérzem, és az értelmes gondolatodat megértem. Ujjaim ugyanazt üzenik, mint az érzéseim és a kimondott gondolataim.

Három síkon szeretünk, mert testté vált szellemek vagyunk.

És a három sík nincs külön.

Ér-ted?

(Müller Péter) 

Azon gondolkodtam, mennyire meg tudja gyűrni az élet a világszemléletet, az ősbizalmat, az optimizmust.

Vannak emberek, akik pesszimisták. Vannak, akik optimisták. Eddig azt hittem, ezek egyfajta adottságok. Az ember ilyen vagy olyan, szinte születésétől fogva. Olyan, mint hogy barna a szeme.  És ez nem változik meg, mint ahogy a szemünk színe sem.

Most azt érzem, hogy én alakítom, hogyan állok a világhoz. És arra jöttem rá, hogyha nem fektetek bele energiát, a pesszimizmus felé tolódok. Olyannak érzem, mint a káosz és rend közötti viszonyt. Ahhoz, hogy rend legyen, mérhetetlen sokat kell dolgozni folyamatosan. Ha magára hagyjuk a rendszert, energiabefektetés nélkül el kezd szétesni, és a káosz felé tart. Épp elég, ha csak megfigyelem azt, mi történik a lakásommal, ha két-három napig nem rakok rendet. :)

És az optimizmuson is folyamatosan, és keményen kell dolgozni. Hogy az ember tudjon mosolyogni hétfő reggel is a munkahelyére belépve, hogy meg tudja rándítani a vállát a szürke hétköznapok idegőrlő eseményein. Hogy leperegjen róla irigyei mesterkedése. Hogy közel két évnyi kalandozás után megbízzon valakiben, és esélyt adjon egy kapcsolatnak.

Volt egy félelmem, amikor elkezdődött: "Mi van, ha működik? Mit fogok akkor csinálni, ha két hónap múlva is még itt lesz, és még mindig velem akar lenni?"

Sárkányfinál ez reális veszély volt. Elvégre egy sárkánynak nem illik megfutamodnia.

De ez egy kész agyrém! Annyi csalódás és küzdelem után, miért fél az ember lánya attól, hogy valaki ezüst tálcán akarja hordozni, szeretni és óvni akarja, hogy jót akar neki?

Valahol a járt utam már ez a küzdelem volt, és megtanultam az útbaigazító táblákat, kiismertem a szabályokat, és már tudtam alkalmazni a túlélést biztosító módszereket. És noha a párkapcsolat egy régebben már hosszan járt út volt, mégis egy új útelágazás lett, újnak tűnő szabályokkal, környezettel és módszerekkel. És mint tudjuk, az új utak mindig félelmetesek.

Aztán a félelmem arra is átirányult, hogy vajon a komoly párkapcsolatban élés is olyan, mint a biciklizés? Felejtek-e el dolgokat, ha tartósan nem élek így? Vagy majd előjön megint minden? Képes vagyok még rá?

Mert a hátam mögötti tapasztalatok a komoly párkapcsolatokat is más fénybe helyezték, a tanulságok legtöbbször ahhoz az ideológiai elmélet-csoporthoz csapódtak hozzá, hogy hogyan kell ezt majd csinálni egy komoly partnerrel. És most bizony eljött a gyakorlat ideje!

 Talán az is félelmetes, hogy most már hosszú távon kell tartalmasnak lenni. Amit eddig két hónap alatt megismertek belőlem, az a fegyverarzenál már kifújt. Új dolgokat kell elővenni a kalapból, és most már mindig. Fel kell nőni a feladathoz, a páromhoz, hogy egymást motiváljuk, inspiráljuk, hogy segítsük egymást, fejlesszük magunkat, egymást és a kapcsolatunkat. Hosszú és kemény munka, rengeteg energiabefektetés, számtalan kihívás és próbatétel.

De hisz erre vágytam! Az előző életkorszakomat, azt az utat, már elég jól kiismertem. És most újra vágyom, új kihívásokra, próbatételekre és tudásra! A félelem ilyenkor természetes, csak, azt hiszem, motiváló tényezővé kell alakítani.

Egy mese vette kezdetét, két hónappal ezelőtt.

Adott volt egy régóta mély alvásban lévő sárkány és egy cinikus királylány, akik szerencsétlenségükben elkezdtek beszélgetni. Már egy éve ismerték egymást, jó barátok is lettek, de egymás különleges világában nem találták eddig a helyüket. Csak figyelték a másikat, segítették, ha tudták, örültek az örömnek és társak voltak a bánatban. De hát ki hallott már olyat, hogy egy sárkány egy királylánnyal?

A fellobbanó szikrákat ezért mindig gondosan elnyomkodták, eloltották és igyekeztek megfeledkezni róla. Aztán a sárkánynál újra lobbant egy szikra, és már nem tudta figyelmen kívül hagyni. Felébresztette, és elkezdte óvni, vigyázni, miközben figyelte a királylány vívódását.

A meséből kiszakadva rengeteg szám állt útjukba, amelybe a királylány próbált menekülni, védfalként a vár köré építeni. A realizmus az összes létező számot felsorakoztatta ellenérvként, a védfalakon megannyi katona jelent meg a sárkányt meglátva. De a sárkány nem támadt. Nyugodtan leült a vár falánál, és várt. Akár örök időkre is. És csak nézte a királylány toronyszobáját, esténként pedig beszélgetett vele.

A királylány végső elkeseredésben azt kérte, hogy menjen el, ne beszéljen vele, hogy tudjon tiszta fejjel gondolkozni. És a sárkány ezt is megtette. Hátrébb húzódott, látó- és hallótávolságon kívül, de gondolatai oly erősek voltak, hogy még így is elérték a királylányt. A királylány próbált a kitűzött célra koncentrálni: a toronyszoba nagytakarítására és lomtalanítására. És közben azt vette észre, hogy hiányzik neki a sárkány. Vágyott a beszélgetésekre, az áradó nyugalomra, erőre és biztonságra. Rájött, hogy sokkal régebb óta van ott a sárkány, mint hitte. Sokkal régebb óta vigyázott rá láthatatlanul, noha jópár lovagot engedett próbálkozni a kiszabadítására.

Félt a királylány a következő találkozástól, míg a sárkánynak a várakozás izgalmától a belseje is remegett. Végül a királylány sok kétségtől övezve, de meghozta döntését: próbáljuk meg! Időt kért magának, és kapcsolatuknak. A próbák kiállását, amelyet a sárkánynak is vennie kellett, és jómagának is. Mert nem félt belépni a sárkány barlangjába, de annál inkább rettegett a várfalakon beengedni a sárkányt.

És az történt, amit mindketten sejtettek, akartak, és kicsit féltek is tőle. Ez pedig az, hogy jó. Jó az együtt repülés, a szabadság érzete a felhők között. Jó együtt a séta a földön. Tiszteletben tartják egymás különböző gyökereit: a sárkányságot és a királylányságot, és mindent, ami ezzel jár. Az idő relatívvá vált meseországukban, Túl az Óperencián: a beszélgetések órákká nyúlnak, az együttlétek gyorsan elröppenek. Ha külön kell lenniük, a találkozáskor azt érzik, hogy évezredek óta elszakadtak egymástól, 10 perc elmúltával, mintha csak 5 perce váltak volna el. Ismerik egymást, mert belül egyformák, mégis kutatják a másikat, mert hát egyikük sárkány, másikuk pedig királylány.

A királylány megkapta azt, amire már oly régóta vágyott, amit már olyan régóta keresett a lovagokban. A repülés szabadságát, a biztonságérzetet, a következetességből adódó kiszámíthatóságot, az erőt és egy sárkány szívének minden szeretetét.

Úgy látszik, ennek a mesének más lesz a befejezése. :)

A nyári szünetet megelőző utolsó salsa órán volt egy agyeldurranásom egy percen belül. Ez két dologra hívta fel a figyelemem: olyan indulatokra vagyok képes, amit még sohasem gondoltam volna magamról. A másik pedig az volt, hogy cinikus lettem. Nem elkeseredtem, hanem elkezdtem megkeseredni.

Ez egy ijesztő felismerés volt.

Így elkezdtem magamon dolgozni. Egyrészt vissza kellett térnem a magam kis belső, nyugodt magjához, amely mellől nem olyan egyszerűen löknek ki szélsőségekbe a körülöttem lévő emberek. Ennek a műveletnek kulcsfontosságú momentuma, hogy hagyni kell múlni az időt. Ilyenkor egy képet szoktam elképzelni, amit egy könyvben olvastam: mint egy folyó, ami nem akarja letarolni, elmozdítani, lerombolni a tengerhez vezető útjába eső köveket és sziklákat, hanem könnyedén elfolyik mellettük. Vidáman csörgedezve. 

Azt szoktam mondani, hogy ha sokat mondok valamit, előbb-utóbb gondolattá válik, ha sokat gondolok erre a gondolatra, elfogadja az agyam és érzéssé válik. Majd ha sokat érzem, a szívemet is meghódítja ez a pár szó. Hát az idő szép lassú múlásával, az ismétléssel elkezdtem csörgedezni és már észre se vettem az utamba álló torlaszokat.

Amikor ebbe az állapotba kerültem, tudtam tovább gondolkodni. Észrevettem, hogy megváltoztam. Megint egy hamis tükörből láttam magam. Érdekes volt a helyzet, mert a jelen olyan volt, amilyen én vagyok. De ez a tükör néha a jövőt is felmutatta, és amit ott láttam, a hideg kirázott tőle. Egy attitűdökkel teli idegroncs, aki egy perc alatt képes tornádó módjára végigszáguldani bárhol. No, itt gyorsan kiraktam a BEHAJTANI TILOS! táblát erre az elágazásra. Köszönöm szépen, de én szeretek reggelente a tükörképem szemébe nézni. Bosszút forraltam az állapotom előidézője ellen, ekkor viszont rádöbbentem valami másra is: a tükörképem szemébe bele tudnék nézni reggelente, de szembe is köpném magam érte. Ha őt megvetem a hasonló gerinctelen húzásai miatt, akkor én mivel lennék különb, ha ugyanazt a játékot játszanám, amit ő? Régebben azt fogadtam magamnak, hogy azt adom másnak, amit tőle kapok. Viszont valószínűleg itt kezdődött a megkeseredésem. Valakitől hallottam: "Elsőre mindig aranyat adok. Ha aranyat kapok vissza, tovább adom. Ha sz*rt kapok vissza, akkor én is azt adok!" Ez igen tetszett. Mostanra már módosítottam a saját képemre: "Ha sz*rt kapok vissza, utána már inkább nem adok az illetőnek semmit." 

Közben a feldolgozás stádiumait megfigyeltem és leírtam. Az elmúlt lassan két évben már oly sokszor csináltam, de most először volt tudatos. Amikor az elején az ember háborgása mérgelődése egy kétségbeesett sírásba hajlik. Aztán jön az utálkozás, a bosszú forralás rengeteg fejben lejátszott sosem meg nem történő párbeszédekkel és szituációkkal. Aztán egyszer csak a bosszúvágy újra sírásba fordul, ilyenkor a fejben az emlékek újrajátszódnak, és hiányoznak azok a pillanatok. Ezek megsiratása után érkezik meg a megkönnyebbülés: az emlékek újravetítése már jó érzéssel tölti el az embert, mosolyt csal az arcra.  Ezután nemsokára már megtörténik a záróakkord. Nekem sokszor egy levél formájában. Amit a címzettnek írok, de örökre a fiókban lapul meg. Legtöbbször ez egy hálanyilvánítás, egy köszönet. Amikor meg tudom köszönni a másiknak, amikor pozitív dolgokon kívül mást nem akarok neki mondani egy alig A/4-es oldalon, akkor már rendben vagyok.

Ezt a folyamatot neveztem én el dagonyázásnak. Mert olyan. Meg kell dagonyázni, hogy ne vigyem magammal tovább. Undorító, utálom, de túl kell esni rajta. Nagyrészt magányos feladat, esetleg a jó barátoknak lehet mesélni az éppen aktuális stádiumról. De a nagy része az mindig rám hárul. Bár azért akaratlanul a környezet is tud néha segíteni, például egy dallal a kocsiban... És kikerül a pont a mondat végére. És mikor végetér a dal, érzem, hogy lapozás után egy új tiszta lapon egy új fejezet indul.

Így eljutottam a legnehezebb témáig: a megkeseredésig, a cinizmusig.

Itt kicsit elakadtam, valójában halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy ehhez a témakörhöz hogyan kezdjek hozzá. Egyetlen dolog járt csak a fejemben: ebben sajnos senki nem tud nekem segíteni, ezt valahogy egyedül kell megoldanom. 

Ezért gondoltam, bebújok a toronyszobámba. De ez a szoba már nagyon rég átjáróház lett, és még mindig az volt. Egy magányos sarok sem volt benne, a kilátás teljesen odalett, ugyanis nem engedett oda a sok hívatlan vendég az ablakhoz. Egyszerűen hülyét akartam kapni. Végre alakulnak a dolgok, elindultam egy nem könnyű úton és lehet, most jön a nehezebb része, erre jöttek egyre-másra a pasik. Volt egy hét, amikor már attól féltem, hogy egyfajta lázadás tör ki a régóta sorszámhúzottak, az újonnan érkezettek és a régiek közösségében. A fejemben pedig a hang már ordított: ELÉG!!! TŰNÉS! MINDENKI!!! MAGÁNYT!!!!

Hercegnek se híre, sem hamva. A nyáron egy ogrét küldtek, hogy hátha... De a tessék-lássék hozzáállás nem vezetett sokra. Lehet, engem a sárkány fog kiszabadítani...

A sürgősségin dolgozva illetve aludva elkezdett haldokolni a magánéletem. Készültem rá, mindenkinek beharangoztam, hogy egy hónapra magába szippant a meló, de nem hittem, hogy ennyire.

De nem hagytam ám magam olyan könnyen! Küzdöttem a magánéletemért!

Már nyár elején ki lett tűzve egy augusztusi ismétlős salsa piknik, csak itt a bulit felturbóztuk karaoke-val is. A Hajógyári -szigeten ugyanis a Cafe Puerto szabadterű szórakozóhely révén egyik részében salsázni lehet kifulladásig, a másik felében pedig megy a karaoke. Két székesfehérvári huszár barátom is csatlakozott vidám, szerető kis csapatunkhoz a bulira. Szombaton Sárkányfi jött értem a nappalos műszakom végére a kórházba, hazafelé jövet felvettük legkedvencebb Kockabarátomat, és nálam kezdtük meg a hangolódást zubrovka-almalével és salsa zenével. Ami olyannyira jól sikerült, hogy alig volt kedvünk elindulni tőlem. :) A helyszínre érkezéskor én személy szerint mindenkit nagyon szerettem, ölelgettem és puszilgattam. :) Barátnőim fordultak is a pult felé, hogy igyanak ők is almalevet, mert hát attól lettem ilyen szeretgetős. Mindannyian kiengedtük a fáradt gőzt azon az estén önkívületbehajló tánccal és énekléssel.

A buli olyannyira jól sikerült, hogy Sárkányfival és Kockabarátommal három napig chaten erről beszélgettünk.

Taxi hozott haza a srácokkal, este még egy kis lenyugvás, aztán alvás.  Kockabarátomat Franci reggel ugrálóvárnak nevezte ki, én is lassan mozogtam másnap délelőtt a lakásban. Elfogyasztottunk egy kellemes kis ebédet az Iltreno-ba, mint hozzám legközelebb lévő kellemes kis hangulatú, finom étkekkel váró étterem és pizzázó. A másnap minden nyűgjét enyhítette az étel, de a fáradtságot nem tudta messze űzni. A fiúk hazanyargaltak, én még vissza az ágyba, mert hogy kerek legyen a nap, este éjszakás műszakba mentem dolgozni. 

Odabenn fellángolt a parlagfűallergiám. :)

A gyakorlat végeztére, mintegy ünneplésként már Nyírmadára volt hivatalos 12 salsás, hogy Denis szülőfalujában a szüreti felvonuláson szórakoztassuk a népet táncunkkal. Egy előörs tagjaként én pénteken indultam útnak Sárkányfival, Denis-szel és Sir Thomas-szal. Nyírmadai házi kapirgálós sültcsirke, házi ágyas pálinka várt minket a vacsoraasztalnál. Szombaton érkezett még két autó a csapat többi tagjával. Egy feledhetetlen hétvégét töltöttünk együtt, aminek a fellépés szinte csak az indoka volt.

Szombat este tábortűznél énekelgettünk, üldögéltünk, beszélgettünk. Egész hétvégén pattogtak a szeretetlabdák, mert ilyen eseményekkor van alkalmunk kicsit beszélgetni is, meghallgatni a másik gondját-baját, és egy mosolygós öleléssel éreztetni, hogy itt vagyunk most mellette. A vasárnapi indulás előtt Denis szülei a fél háztartást becsomagolták a csapatnak. Az indulás előtt készült csoportképünket amikor megláttam, nagyon megszerettem. Ránéztem, és azt láttam, hogy 13 ember ragyog rajta.

Augusztusban elmentem a sürgősségi osztályos gyakorlatomra. Megállapítottam, hogy a modernkori rabszolga neve a sürgősségi orvos.

A sürgősségi elméletben egyébként nem lenne rossz dolog, csak ezt is olyan jó magyarosan sikerült mixelni a szoc-ellátást a nyugati ellátással, orvos és nővérhiánnyal és az általánosan rossz egészségi állapotú magyar lakossággal... Említésnél többet nem is érdemel ez a problémakör...

Hát, egy sürgősségi osztály Isten állatkertjének naponta megújuló tárháza. És párszor nem csak a betegek meresztették égnek a hajamat, hanem néha bizony az orvos kollégák vagy a hozzátartozók. Mind elkeserítő, mind megnevettető helyzetbe lehet keveredni, amely felett nincs idő elmélázni, átgondolni, kinevetni magunkból, hanem rohanni kell a következő vizsgálóba.

Számomra borzasztó nehéz volt megszokni azt, hogy a betegek és hozzátartozóik bizony beszélnek. És bizony egész nap... Sokat... Előbb ők mondták el a gondjukat-bajukat, aztán pedig kérdeztek, utána jöttem én. 12 óra után már csak szintetikus zaj volt a fejemben. Nekem, aki ahhoz van szokva, hogy az intenzív osztályon kötött látogatási rend van, és bizony a betegeim 80% alszik, amikor velük vagyok...

És hát ez a 12 órás műszakolás... Hát ez... Ez bizony nem fehér embernek való... Augusztusban elég sűrű lett a beosztásom, azaz: vagy dolgoztam, vagy aludtam, mert dolgozni voltam, vagy mert dolgozni fogok. Teljesen felborult az időérzékem: annyit bírtam csak követni, hogy nappal van, vagy éjszaka. A Gergely-naptár teljesen megszűnt számomra egy hónapra. És persze az, hogy nappal van vagy éjszaka, egyáltalán nem kapcsolódott össze azzal, hogy épp alszom vagy dolgozom. Franci jópárszor ellenőrizte napközben egy éjszakás műszak után, hogy élek-e még, vagy csak alszom.

No attól meg teljesen kikészültem, hogy csak a számítógéppel volt szinte fizikális kontaktusom. Annyi adminisztráció volt, hogy hálát adtam a Jóistennek a chat feltalásáért, amely megtanított gyorsan gépelni! És nagyon hiányzott az a fajta manualitás, amit a szakmám egyébként napi szinten biztosít.

A magánéletem konkrétan elkezdett haldokolni... És az a pszichés fáradtság, ami 12 óra alatt ért a szintetikus zajjal kombinálva, esetleg két nappalos műszak egymást követve... Ez bizony nem olyan fáradtság, hogy 10 óra alatt ki lehet aludni. Szeptemberben kicsit szellősebb lett a beosztásom, és így tudtam aludni, találkozni családdal, barátokkal, elmenni egy kicsit salsázni, vagy éppenséggel otthon ülni a négyfal között. 4 munka nélkül eltelt nap után sikerült helyrerázódnom...

Túl vagyok rajta, és sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Gyorstalpaló az egészségügyből, de mindenképp élmény. Egy fárasztó élmény... :)